A kaTARzis kiállítás pécsi megnyitója kapcsán a képek emberekre gyakorolt hatásáról is volt alkalmunk eszmét cserélni új barátainkkal, ismerőseinkkel.
Komlós Attila a FIKSZ egyik oszlopos tagja és média-kapocsolatokért (is) felelős munkatársa azzal fogadott minket, hogy komolyan felkeltette a helyi média figyelmét különleges kiállításunk. A képek újszerűsége miatt a figyelem középpontjába kerültünk, és nem mondanám, hogy ez enyhítette volna az esti megnyitó miatt érzett izgatottságomat.
Aztán megismerkedtünk Fükő Béla szobrászművésszel, aki - még azelőtt, hogy tudta volna, hogy a "modellekkel" beszélget - el volt ragadtatva a képektől. Amikor megtudta, hogy a képek egyikén-másikán mi szereplünk, vicces játékba kezdtünk, hogy vajon megtalál-e minket a fotókon.
Általában a képeken szereplő modellek kopaszsága csak első pillanatra hökkenti meg az embereket. Amikor ezen a pillanatnyi "sokkon" túllépnek, az arcokra, a modellekre, a képeken szereplő tárgyakra, valamint a képek mögött megjelenő, az adott modell érzéseit leíró szavakra koncentrálnak.
A kiállítás megtekintésének végére sokan úgy érzik, nem is hiányzik semmi a képekről, azok úgy teljesek és szépek, ahogy vannak. Nem mindenki gondolkodik el azon - Fükő Béla egyike volt ezen embereknek -, hogy mekkora erő és elszántság kellett ahhoz, hogy a képen szereplő lányok, asszonyok levetkőzzék gátlásaikat (akár hordanak a mindennapokban parókát vagy kendőt, akár nem) és a lelkükig meztelenítve mutassák meg magukat a nagyvilágnak.
Fotósunk, Verbőci Patrícia ezt úgy fogalmazta meg az egyik interjújában, hogy a képeket nézve egyszerűnek, könnyűnek tűnhet, hogy azokon paróka nélkül szerepelnek a lányok, de ez egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű. Sok esetben komoly lelki munka eredménye, hogy vállalva az ezzel járó sebezhetőség érzését, megnyíltunk Patrícia kamerája előtt.
Talán nem mindenki gondolkodik el azon sem, hogy ő maga vajon hogyan fogadná, ha vele történne meg mindez, vagy valami hasonló. Mit érezne vajon akkor, ha elveszítené haját, és arcának egyedi karaktert adó szőrzetét.
Béla a kiállítás keretében látható werkfotóknál is elidőzött. A portré és személyem összepárosítása kisebb kihívásnak bizonyult, de végül a biccentőizmom leleplezett :). A kiállítás részeként kilenc darab fekete-fehér fotó látható az 50-es évek plakátstílusára formált képek mellett, melyek az előkészületek kulisszatitkaiba és "civil életünkbe" is betekintést engednek.
A fotózásra elhívtuk a kilencéves Dórit is, aki rövid győzködés után vidám játékba kezdett a díszletekkel, és izgatottan várta, hogy Judit csillámport varázsoljon szemhéjára. A gyönyörű Dóriról a kiállítás részeként három darab fekete-fehér, megható fotó látható.
A megnyitó után sokáig a FIKSZ-ben időztünk még, ahol örömmel meséltünk az összművészeti teret működtető vidám és összetartó közösség tagjainak kiállításunk ötletének megszületéséről, küldetésünkről, és érzéseinkről.
Arról is beszélgettünk, hogy bár a kiállítás címében szándékosan nem akartunk a szépségre utalni, szerettük volna az embereket elgondolkodtatni a normalitás, a másság és a szépség fogalmán. A média tuszkolja belénk a maga ideáljait (ahol a sokféleség egyáltalán nem kívánatos), de sokkal boldogabb és érzelmileg gazdagabb életünk lehet, ha nyitott szemmel és a szívvel járunk-kelünk a nagyvilágban.
Az egyik vélemény szerint a kiállításunk provokáló, és meglepő, hogy épp ezzel az erős sminkjéről ismert, nem éppen a természetességet hangsúlyozó stílussal akarjuk elgondolkodtatni az embereket a szépségről. Tény, hogy meghökkentő, de örülök, hogy végül a nőiességet (túl)hangsúlyozó, a hajra is különös hangsúlyt fektető pin-up stílust választottuk az induláskor (mégha a végén az 50-es évek plakátstílusára kereszteltük is el a kész anyagot), mert ez a stílus - és ha ez, akkor bármelyik - működik kopaszon is. Ezáltal egyik fő üzenetünk nyert alátámasztást: nem a haj teszi a nőt.
Provokál? Talán. Mindenestre felkelti a figyelmet. Bevonzza a látogatót, aki így remélhetőleg rátalál a tájékoztató táblánkra is, és ha eddig nem hallott volna a foltos hajhullásról, most már lesz róla némi fogalma. Ezek után, ha meglát egy kopasz nőt, talán már nem tartja csodabogárnak, vagy nem a sajnálat tükröződik majd a tekintetében...
Mert sokfélék vagyunk, sokfélén nőiesek és sokfélén szépek.
1 megjegyzés:
Tán a kelleténél mi férfiak is többet foglalkozunk a külsőnkkel. Ami nem baj, de bátorságotokat látva elgondolkodtató, milyenek lennénk egymás szemében anyaszült meztelenül. Mernénk-e vállalni magunkat, "dísztelen" vonásainkat, mik idővel belső tartalmaink külső megnyilvánulásai. Minden vonás mögött ott van egy élet...
Igazi szépségetek belső szerénységetekből és tisztaságotokból táplálkozik. Örülök, hogy megismerhettelek Benneteket. A biccentőizmok pedig már csak ilyen árulkodóak... Fejtartásunk nélkülük nem létezne. Lehorgasztott fejjel élnénk életünket... :) Kőporos öleléssel: Béla
Megjegyzés küldése